Carlos Alberto Parreira kicsit nagyképűen hangoztatta a meccs előtt, hogy csapatának a negyeddöntőben nincs más dolga, mint járatni a labdát, és várni az alkalmakat a gólszerzésre, mert azok úgyis jönnek, csak türelemmel kell lenni. Nem jöttek, mégpedig azért nem, mert a franciák sem hülyék, és zseniális taktikát dolgoztak ki a meccsre: a brazilokét. Most ők járatták a labdát, ők keresték a lehetőségeket, és meg is találták rendre, köszönhetően egy nyugdíjazásra váró középpályásnak, akit  Zinedine Zidane-nak hívnak. A kopasz labdamágus évek óta nem játszott ilyen jól, mint ezen a negyeddöntőn, pazar labdákat adott, hibátlanul mozgatta a társakat, ha kellett megtartotta a labdát, miközben látványos cselekkel rázta le magáról az össze-vissza szaladgáló brazilokat.

A támadójáték persze mit sem ért volna a védekezés nélkül, és a franciák ebben is nagyot alkottak. Nem engedték passzolgatni a brazilokat, saját térfelükön ketten-hárman támadták a középpályásokat, Ronaldinhóék taktikai repertoárjában pedig mint kiderült, nincs B-terv, senki sem készítette fel őket arra az esetre, hogy mi van, ha az ellenfél játssza a játékot, és nekik kell foggal-körömmel küzdeniük, rohanniuk az eredmény után. Ghána, Japán és a többiek ellen Ronaldóék akkor kerültek helyzetbe, amikor csak akartak, most csak akkor, ha a franciák hagyták: egyszer sem. El sem jutottak a tizenhatos elé. Az ellenfél veteránjai nagyon megtanulták a brazilok ellenszerét, Thuram, Vieira, Makelele trió nem tudott hibázni, Zidane mellett ez volt a győzelem kulcsa.

A franciák még valamiben a világ pimaszai voltak: a csoportmeccseken elhitették mindenkivel, hogy gyengék, és rég elmúltak azok az idők, amikor még jól tudtak focizni. Benyalta mindenki, mi is. Emlékszik még valaki a Svájc és a Korea elleni produkciójukra? Mi csak halványan: arra, hogy azok a focimeccsek nem emlékeztettek focimeccsre, világbajnokira meg pláne nem. És ugyanazok a játékosok, akik kilencven percig szenvedtek, nézők millióinak okoztak kínlódást meg agóniát förtelmes játékukkal, egyszerre megtáltosodtak, és tessék: aranyesélyessé léptek elő.

Hasonló elmondható a németekről is, azzal a különbséggel, hogy az első meccsükön csak egy csapatrészük tűnt alkalmatlannak a világbajnokságon való jó szereplésre. A Costa Rica ellen bénázó védelem azóta magára talált, és most már nem lepődnénk meg, ha francia-német döntőt rendeznének július 9-én, két előzetesen lesajnált, majd megmagyarázhatatlan okból újjáéledt, újjászerveződött csapat meccsét.

És akkor az elcsépelt közhely: a világbajnokságon nem az első két hétben kell jól játszani, hanem az utolsó kettőben. A franciák és a németek bizonyították a tétel helyességét, csak mi, nézők állunk értetlenül a történtek előtt: ha most lehet így, akkor eddig mé' nem lehetett?